Nem tetszett a mai nap. Igaz, hamar lepergett. Újabban minden nap egyre rövidebb és rövidebb. Mintha hamarabb akarna véget érni, ahogy múlik az augusztus. Pedig még csak a közepén járunk. Régen a nyár hosszabb volt. Sokkal hosszabb. Egy örökkévalóságig tartott, s mégis olyan hamar vége lett. De most még rövidebb. Olyan, mintha valami szirup volna, ami egyre inkább sűrűsödik. Egy nap arra fogok felébredni, hogy este van...?
Éppen blogot írok és azzal foglalkozom, hogy egy jóbarátom lelkét gyógyítgatom. Mert ebben szakértő vagyok. Másokat istápolok, elvégre...Elvégre teje van, ideje van, mért ne szoptatna? Azétt!Amilyen a kérdés olyan a felelet. Annyira egyhangú az életem...már-már vetekszik egy aszalt datolyáéval. Hiába na...embernek lenni mégis a legjobb dolog a világon! Még sötétben, magányosan, szomorúan, tökkelütötten is. Látványos az optimizmusom...ritkán lehet látni ilyen látványosan alulméretezettet. Kinek a papné, kinek a leánya...hát, Istenem. Nem vagyunk egyformák.
Szóval, kezdjük az elején. Itt ülök a gép előtt egy fárasztó munkanap után (fogjuk rá, hogy fárasztó) és írok. A gépemen persze, hogy rontsam a szemem. Egy barátom a szerelmi életén kesereg...összeveszett a menyasszonyával. Én lelkiismeretesen vígasztalom, hisz erre valók a barátok. Közben arra gondolok, hogy mivel tudnám magam fejbeütni. Hogy kirepüjön belőle minden. Szeretnék most többet mondani....de nem megy. Zavar a zaj a másik szobában....zavarom saját magamat. Fáradt vagyok. Jobb ha lefekszem. Sírni fogok. Azt hiszem.
