Felhős kedd (nem szomorú vasárnap)

Ezt a blogot most magyarul írom, mert péntek este van, s én elég fáradt vagyok, ami nálam 11 órakor eléggé meglepő. Ma vizsgám volt, talán azért...na mindegy. Nem is erről akartam írni. Szóval egy napomat akartam leírni, de eddig nem találtam meg a megfelelő pillanatot.
Egy felhős napon, talán kedd volt, elballagtam a könyvtárba kivenni valamit, persze nem vettem ki semmit. Vagyis egy könyvet igen, ami különösebben nincsen hasznomra. Emlékszem, elmentem a Romana-ra egy ékszerüzletbe. Vettem egy ónix fülbevalót. Még egyszer jártam ott utána, akkor barna topázt kerestem (a képen legalább is világos barna volt), de nem kaptam...így be kellett érnem egy pár szürke sólyomszem fülbevalóval. Állítólag erősíti a látást, optimizmust kölcsönöz. Fene tudja. Ez egy felhős nap volt. Mindenkivel halkan beszéltem, s olyan törékenynek éreztem magam, mint egy szál virág. Különben szeretem ezeket a csendes szürke napokat, mikor nem esik, legfeljebb csak csepereg, nem fúj a szél, csak egy kicsit....ahogyan szeretem a napsütötte napokat, mikor nincsen meleg, csak egy kicsit, mikor nem fúj a szél, csak a szellő. Nem szeretem a végleteket. Ne szakadjon a nyakamba másodpercenkent 15 liter eső és ne is süljek szép pirosra a napon. Nem szeretek barnulni...napozni meg pláne nem. Ha véletlenül lebarnulok egy picit, azt elviselem, de szerintem nincs semmi nagy dobás abban, hogy az ember szoláriumba járjon, vagy, hogy nyáron barna legyen. Nyáron könnyű barnának lenni...na de FEHÉRNEK lenni...az más. Nekem elég világos a bőröm...habár nem annyira mint szeretném. Igaz, én mindíg leégek a napon, meg aztán ha netán napozni kényszerülök, akkor elalszom, az meg egyenesen borzasztó. Kellemetlen és fájdalmas. Szóval, ott tartottam, hogy épp az üzletből jöttem ki, mikor arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, bemegyek a Diverta-ba. Ez a Diverta különösen tetszik, mert a könyveken kívül Pirates of the Caribbean parfümszettől plüssfigurákon át a Metallica pólóig minden van benne. Persze, sok dolog nincs, amit én megvennék, még akkor is, ha hülyeségg. De jól el lehet tölteni az időt. Én is felbaktattam az emeletre, elvettem egy könyvet (amit aztán meg is vettem :D....de a címét nem mondom meg), belelapoztam, végül néhány sor után azt mondtam, hogy ha már az angol "verziónak" (ugyanaz történik, nagyjából, csak egy másik szereplő szempontjából vizsgálhatjuk a dolgokat....nagyon vicces) az első 12 fejezetét elolvastam (csak ennyihez sikerült hozzáférnem), akkor megveszem, hogy elolvashassam ezt is. Kár, hogy nincs angolul. Na, s mikor le akartam menni fizetni, egy nagy természet-tudományi könyv mellett haladtam el. Hatalmas borítóján egy kicsi őzgida legelészte a zsenge zöld füvecskét. Meg kell hogy mondjam, láttam én már élőben, testközelben őzgidát. De ahogy itt ráesett a fény, a kicsi testre, a mogyorószín bundácskára...És azok a nagy fekete, gyémánt szemek. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a legszebb és a legtörékenyebb teremtés, amit valaha (legalabb képen) láttam. Arra gondoltam, hogy mi vagy ki akarhat megölni egy ilyen törékeny teremtményt. Hiszen én, aki olyan törékenynek érzem magam, még én is olyan "kemény" vagyok hozzá képest. S arra gondoltam, hogy ha az utamba hozna a sors egy teremtményt, egy csodalényt aki ugyanolyan törékenynek találna engem, mint én a fényképen az őzgidát...hogy ha attól félne, hogy egy érintésével összetörhet, mint ahogy én könnyedén eltörhetném a pillangó fémes kis szárnyát...nos, félnék-e tőle? Talán nem...talán igen?