Rácsok közt az állat

Rácsok közt az állat


Egy sötét kis ketrecben ülök
Egyedül és egyre csak kaparok,
Kaparom a ketrecem betonalját,
Ki tudja, hátha kijutok.

Otthonom a ketrec, mint másnak a világ
De nekem nem nő itt sem méreg, sem virág.
Milyen nevetséges és egyben szánalmas,
Az isten verje meg, a levegő is ártalmas!

Csak kuporgok tejfehér rácsok közt,
Ha ennivalót dobsz, ne tedd be a kezed,
Mert esküszöm, hogy leharapom,
Söt mi több, ha lehet, szembe is köpöm!

Van egy olyan érzésem, hogy valamit elszúrtam,
Ha egyszer itt kötöttem ki, bár lehet, hogy csak ostoba voltam,
Aminek meg örülhetek, hiszen rosszabb is lehetett volna,
Születhettem volna vaknak és süketnek egészen máshova.

Kaparok a rácsok között, mint róka az odúban,
Tekintetek néznek mint halat az akváriumban
Sárga szemű macskák, torkukban összefut a nyál,
Rám pedig a halmennyország vár. Kár.

Egyre kisebb leszek, az emberek talán már észre sem vesznek,
Fehér rácsaim közt elveszek a sötétben, s felém patakok csörgedeznek.
Lassan feloldódom, s elfolyok, mint a homok, apró kövek közt apróra porladok,
S esőcseppbe zárva a Naphoz talán egyszer majd feljutok.

De addig tovább fújok, üvöltök, sirok, didergek, kaparok, mig kezemről lehasad a köröm, de hiába állsz és vigyorogsz a rács előtt; nekem akkor sincs szükségem rád!