Évekkel ezelőtt történt, szinte gyermek volt még, 15 éves. Idegen városban, idegen ég alatt, idegen levegőt szívva nehéz volt a nap. Az ablak előtt állt, a borús, sápadt eget nézte, a szürke szennyes utcákat és várt. Szünet volt éppen. Várta, hogy ez a nap is elteljen, mikor valaki odalépett hozzá és nagyon kedvesen megkérdezte:
-Mit csinálsz?
-Várok.-felelte a lány álmodozón és egy fokkal hidegebb hangon, mint kellett volna. Magában azt gondolta, hogy minek zavarják meg ezt a magányos, roppant költői pillanatot és ha már megzavarják, akkor illik valami tömör és mély választ adni rá, hogy legalább valamivel menteni lehessen a menthetőt és a pillanat ünnepélyes komorsága ne tűnjön el. Hiába, már csak ilyen végletekben gondolkodott.
-Mire?-kérdezte a hang, éppoly kedvesen, mint az imént.
-Hogy havazzon.
...És mégis elmúlt! A lány ugyanis ekkor a beszélő felé fordult, kissé cinikus mosollyal, amiről biztosra vette, hogy elüldözi a betolakodót. De ehelyett az a gondolat hasított belé, hogy ennek a kedves teremtésnek milyen gyönyörű a szeme és elbűvölő a mosolya. A szeme olyan volt mint a tavasz, csillogó és üde, mosolya őszinte, mint egy gyermeké és ugyanakkor cinkos. És már nem volt tél csak tavasz, tavasz, tavasz! És nem volt szürke csak zöld és nem volt felhő csak napsugár. És sokkal később, mikor átalakult benne minden és miután sok fájdalom és sok-sok okozott és (legalább is önmagának meg nem bocsátott) lelki seb árán letisztult a lélek minden rendellenes lüktetése és nem maradt utánuk sötétség és kétségbeesés, hanem csak valami bágyadt szomorúság és egy bőséges adag cinizmus, páncélnak a kagylótest fölé...akkor ez a tavasz-színű, tavaszízű és tavaszragyogású szempár ragyogott fel álmainak sötétjében hosszú időn át. Még akkor is, ha ez neki magának semmit nem használt, és ha már sok minden átértékelődött benne, de a kiindulás sohasem változik. Szeretet.
No comments:
Post a Comment