Üvöltő szelek/Wuthering Heights- Tartalom

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az elő könyv, illetve film, amiről beszélni fogok. Mindenképpen olyat szerettem volna, amit többször olvastam, régen is, meg a közelmúltban is, hogy több szempontból is megvizsgálhassam.

I. A történet röviden

Először az alap tudnivalók. Emily Bronte egyetlen regénye az "Üvöltő szelek" (szó szerinti fordításban Viharos Magaslatok, avagy Szelesdomb, mely a ház neve), 1847-ben jelent meg. Maga a történet 30 évet ölel fel, vagy valamivel többet. Két generáció életébe nyerünk bepillantást. Maga a történet kerettörténetbe ágyazott, két elbeszélő váltja egymást. Az első narrátor Lockwood, Trushcross Grange új bérlője, aki egy meglehetősen kellemetlen látogatás után, melyet a földesúrnál tett, megkéri házvezetőnőjét, Nelly Dean-t, hogy meséljen neki a Szelesdombon élő különös családról.
A történet főszereplője Heathcliff, egy árva cigány fiú, a történet kezdetén körülbelül 7 éves, akit Szelesdomb ura, az öreg Earnshaw talált Liverpool utcáin. Hazavitte, hogy saját fiaként nevelje fel, és feleségével együtt a Heathcliff nevet adták neki, egy fiukról, aki már meghalt. Earnshaw-nak persze saját gyermekei is voltak: a 6 éves Cathy és a 14 éves Hindley. Az árva és Cathy hamar összebarátkoztak, de a gazda fia utálta a gyermeket és ebben az érzésben Nelly, aki Hindley tejtestvére volt, is osztozott vele egy ideig. De mikor mind a három gyermek kanyarót kapott, Nelly megkedvelte a kis "kakukkfiókát", mert ő volt a legtürelmesebb beteg. Mikor Hindley nagyjából 17 éves lett, iskolába küldték, ahonnan csak 3 év múlva tért vissza, apja temetésére. Feleséget is hozott magával, Frances-t. Házasságát persze titkolta apja előtt, míg az élt, ebből Nelly arra következtetett, hogy a fiatalasszonynak nem volt sem neve sem hozománya. Hazatérte után Hindley régi ellenszenve Heathcliff iránt újult erővel kapott lángra, olyannyira, hogy mostohatestvérét egyszerű szolgává fokozta le, nem is taníttatta többé. Cathy érzései és viselkedése is megváltoztak a fiú iránt, főleg miután megismerkedett a kifinomult Edgar Linton-al. A 14 éves szelíd, jó modorú ifjút és annak egész családját elbűvölte a szilaj, vadóc, szeszélyes, de gyönyörű és tulajdonképpen jószívű Cathy. Ez a szinte magától értetődő vonzalom azonban dühítette Heathcliff-t, akinek azt is látnia kellett, hogyan "alakítják" át az ő imádott bálványát magukhoz hasonló, finom hölggyé.
A fiú helyzete pedig csak még rosszabbá vált miután 1778 nyarán megszületett Hindley egyetlen fia, Hareton, akinek születése azonban halálra ítélte a tüdőbeteg Frances-t. Férje, a húgával és főleg Heathcliff-el zsarnoki, de feleségét rajongva szerető Hindley lelkileg belepusztult Frances halálába, alkoholistává züllött, fiával való kapcsolata pedig nagyon rossz volt: vagy nem törődött vele, vagy halálra rémítette a szerencsétlen gyermeket. Az egész házat félelemben tartotta elviselhetetlen viselkedésével, és ahogy Nelly mondta, már jóformán Edgar Linton maradt az egyetlen tisztességes ember, aki betette a lábát Szelesdombra. Ilyen környezetben, őrült dührohamokkal és állandó részegséggel küzdő bátyja "nevelése" alatt cseperedett 15 éves korára a vidék legszebb lányává Catherine Earnshaw. De nem csak a 16 éves suhanc Heathcliff, hanem a nálánál egy évvel idősebb Edgar is rajongott Catherine-ért, s ez a két rajongás tette ellenféllé egy életre a két fiút. S mikor Cathy igent mondott Edgar Linton házassági ajánlatára, megpecsételte nem csak saját, de valamennyiük sorsát is. Cathy elárulta Nellly-nek, hogy elsősorban azért megy Linton-hoz (bár érez iránta bizonyos fokú szerelmet is), mert lealacsonyodnék, ha Heathcliff felesége lenne, koldus lenne ő is meg a fiú is. Heathcliff-t mélyenen elkeserítették és megsértették Cathy szavai, s elszökött a háztól, nem tudva meg, hogy Cathy milyen mélyen szerette és szereti őt. Három év múlva Cathy összetört lélekkel, de a külvilág számára a magabiztosság és némiképp a gőg álarcába burkolózva, férjhez ment Edgarhoz. Fél év meglepően boldog házasság után Heathcliff újra felbukkant, felkavarva Catherine érzéseit, felszínre hozva a két férfi régi ellenszenvét is. A feszültség akkor éri el tetőpontját, mikor Heathcliff, hogy Edgar-on bosszút álljon, elcsábítja és megszökteti Isabella-t, Edgar 18 éves, bájos, de naiv húgát, hogy rátehesse kezét a Linton-vagyonra, ami meg is történik, mikor Catherine egy leánygyermeknek ad életet, és két órával később meg is hal, örökös nélkül hagyva Edgar-t. Igy lett a vagyon örököse, Isabella-val kötött házassága révén, Heathcliff.
A történet második része az új generáció sorsát tárja elénk. 12 év telt el Catherine Earnshaw (Linton) halála óta; a gyermek, akit a fiatal anya hátrahagyott bájos, kedves és igazán szép kislánnyá fejlődött. Isabella, sógornője halála után Londonba szökött és ott megszülte Heathcliff fiát, Linton-t; míg Hareton nagyjából 6 éves korában elveszíti apját is, így Heathcliff neveli fel, aki időközben Szelesdomb ura lett. Szökése után több, mint 12 évvel Isabella is meghal; reményei miszerint elárvult fiát Edgar fogadhatná be, nem válnak valóra, ugyanis Heathcliff, magához veszi a fiatal Linton-t, mihelyt az megérkezik Trushcross Grange-be; elszakítván őt Cathy-től. A két fiatal négy év múlva mégis találkozik és innentől kezdve ismét bonyolódik a történet. A cselekményszál többségét Heathcliff cselszövései teszik ki, a hazugságok amelyekkel behálózza a tapasztalatlan lányt, sőt még a Cathy fölött oly éberen őrködő Nelly Dean-t is félrevezeti és úgy biztosítja magának végképp a vagyon fölötti uralmat, hogy hozzákényszeríti az élénk és eleven Catherine-t a nyavalygó és súlyosan beteg Linton-hoz, a jelenlegi örököshöz. A fiú a halálos ágyán apjára hagyja minden vagyonát, még Cathy személyes tárgyait is.
De a remény ott csillan fel néha, ahol a legkevésbé lehet rá számítani: Linton halála után Hareton egyre mélyebb vonzalmat árul el Catherine iránt, aki ezt sértésnek veszi egykori "börtönőrétől" (Cathy és Nelly Dean egy hetet Szelesdombon töltöttek bezárva, így érte el Heathcliff, hogy a lány Linton felesége legyen). A közös megpróbáltatások azonban közelebb hozzák egymáshoz Hareton-t és Cathy-t és ez az ami végül lefegyverzi Heathcliff-t, az emlékek ereje és a fiatalok szerelme.
A történet 1802-ben ér véget, mikor Lockwood, aki időközben elhagyta a vidéket, visszatér, hogy rendezze a bérleti díjat Heathcliff-el, döbbenten értesül róla, hogy Heathcliff meghalt, így a két kisemmizett fiatal visszakapta örökségét, és azt tervezik, hogy Trushcross Grange-be fognak költözni, miután összekötik életüket. Rájuk béke, boldogság, szerelem vár, Szelesdomb szomorú története lezárul, mikor a házat bezárják...de a falubeliek váltig állítják, hogy Heathcliff és Cathy Earnshaw végre egymásra találtak a halál után és ismét együtt bolyonganak a lápon, mint életükben annyiszor. Lockwood úr Szelesdombról a Grange felé menet meglátogatja a három sírkövet, melyek alatt Edgar, Cathy, és Heathcliff alusszák örök álmukat és az a gondolat jár a fejében, hogy miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalanul bolyong Szelesdomb két szilaj lelke.

Tükör-A másik én

Tükör-A másik én


Nagy, fényes tükör előtt állok,
Sugarak fognak körbe, kötnek gúzsba,
S belém vágnak, mint kés a húsba.
Jól hangzik nem?

A tükörképem bambán mered rám,
Mint régi filmen a falu bolondja,
És nem vagyok egyáltalán biztos,
De mintha valahonnan ismerem.

Barna szememben magamat látom,
Mindazt, amit gyűlölök, ott áll
S engem néz halkan, a tükör túloldalán,
Bőrének minden pórusa egy élő halál kórusa.

Egyszer rámnéz és mosolyra torzul az arca,
Lelketlen lehelletén ott él a fagy, s kinevet engem,
Rajtam nevet a saját, őrült tükörképem.
Határozottan kijelentem, hogy valószinűleg elment az eszem!

Apró kezem ökölbe szorul, benne egy sziv is elfér,
S belehull a tükörbe, mig fehér táncra nyilik sok kicsi ér.
És ő csak nevet, ostoba szerzet! "Fogd be a szád! Dögölj már meg!"
És érzem, hogy arcom hófehér, körülöttem a padlón virágzik a vér.

Rácsok közt az állat

Rácsok közt az állat


Egy sötét kis ketrecben ülök
Egyedül és egyre csak kaparok,
Kaparom a ketrecem betonalját,
Ki tudja, hátha kijutok.

Otthonom a ketrec, mint másnak a világ
De nekem nem nő itt sem méreg, sem virág.
Milyen nevetséges és egyben szánalmas,
Az isten verje meg, a levegő is ártalmas!

Csak kuporgok tejfehér rácsok közt,
Ha ennivalót dobsz, ne tedd be a kezed,
Mert esküszöm, hogy leharapom,
Söt mi több, ha lehet, szembe is köpöm!

Van egy olyan érzésem, hogy valamit elszúrtam,
Ha egyszer itt kötöttem ki, bár lehet, hogy csak ostoba voltam,
Aminek meg örülhetek, hiszen rosszabb is lehetett volna,
Születhettem volna vaknak és süketnek egészen máshova.

Kaparok a rácsok között, mint róka az odúban,
Tekintetek néznek mint halat az akváriumban
Sárga szemű macskák, torkukban összefut a nyál,
Rám pedig a halmennyország vár. Kár.

Egyre kisebb leszek, az emberek talán már észre sem vesznek,
Fehér rácsaim közt elveszek a sötétben, s felém patakok csörgedeznek.
Lassan feloldódom, s elfolyok, mint a homok, apró kövek közt apróra porladok,
S esőcseppbe zárva a Naphoz talán egyszer majd feljutok.

De addig tovább fújok, üvöltök, sirok, didergek, kaparok, mig kezemről lehasad a köröm, de hiába állsz és vigyorogsz a rács előtt; nekem akkor sincs szükségem rád!

Cím nélkül

Cím nélkül (Valójában van, de nem mondom meg)

Azt álmodtam, hogy sütött a nap
Virágok szaladtak át a réteken
Madarakkal szórták be a kék eget
S a csillagok édes dalt zengtek

Fűszeres illat lebbent a szélben
Téli hűvös és szegfűszeg illata
Fecskék raktak fészket csipogva
S a hó puha hátán tücsök cirpelt

De én becsuktam az ablakot
Lehúztam a redőnyt, a nap ellen árnyékba bújtam
Csillagok zöld illatát kizártam szívemből
S szobámba behívtam lakni a fagyot

Száraz virágok közt kaparász az ujjam
Az emlékek ragyogó gyémánt-morzsáit szedegetem
Hisz nem vagyok más csak egy vidám kísértet,
Aki néha énekel, s butaságokat álmodik

De jutányos áron kertészkedést vállal.

TAVIRÓZSA ÉS TÜCSÖK: Péntek

Nem tetszett a mai nap. Igaz, hamar lepergett. Újabban minden nap egyre rövidebb és rövidebb. Mintha hamarabb akarna véget érni, ahogy múlik az augusztus. Pedig még csak a közepén járunk. Régen a nyár hosszabb volt. Sokkal hosszabb. Egy örökkévalóságig tartott, s mégis olyan hamar vége lett. De most még rövidebb. Olyan, mintha valami szirup volna, ami egyre inkább sűrűsödik. Egy nap arra fogok felébredni, hogy este van...?
Éppen blogot írok és azzal foglalkozom, hogy egy jóbarátom lelkét gyógyítgatom. Mert ebben szakértő vagyok. Másokat istápolok, elvégre...Elvégre teje van, ideje van, mért ne szoptatna? Azétt!Amilyen a kérdés olyan a felelet. Annyira egyhangú az életem...már-már vetekszik egy aszalt datolyáéval. Hiába na...embernek lenni mégis a legjobb dolog a világon! Még sötétben, magányosan, szomorúan, tökkelütötten is. Látványos az optimizmusom...ritkán lehet látni ilyen látványosan alulméretezettet. Kinek a papné, kinek a leánya...hát, Istenem. Nem vagyunk egyformák.
Szóval, kezdjük az elején. Itt ülök a gép előtt egy fárasztó munkanap után (fogjuk rá, hogy fárasztó) és írok. A gépemen persze, hogy rontsam a szemem. Egy barátom a szerelmi életén kesereg...összeveszett a menyasszonyával. Én lelkiismeretesen vígasztalom, hisz erre valók a barátok. Közben arra gondolok, hogy mivel tudnám magam fejbeütni. Hogy kirepüjön belőle minden. Szeretnék most többet mondani....de nem megy. Zavar a zaj a másik szobában....zavarom saját magamat. Fáradt vagyok. Jobb ha lefekszem. Sírni fogok. Azt hiszem.

T'Ghóbila

Az elmúlt éjjel is elég fura dolgot álmodtam. Egy elveszett országról álmodtam, a Himalája vonala fölött. Ez az ország T'Ghóbila. Igy hívták ha jól emlékszem, még leírva is láttam. Azt álomdtam, hogy gyerek vagyok, és valaki T1Ghóbila-ról mesél, amely azóta eltűnt. Megszűnt. Aztán visszamentem a múltba...T'Ghóbila háborúban állt egy másik országgal, vagy valami ilyesmi. Én egy katonai táborban voltam, vártuk a szövetségeseket...vagy talan a leigázókat? Nem tudom. Amerikaiak voltak, talán...de az is lehet, hogy németek. Tudom, hogy a nyakamba beleállt két nyílvessző, s azt mondták meg fogok halni. Aztán kihúzták, én még valami koszos medencét is atúsztam, csak, hogy lássák, élek. Erre valami díszküldöttség úgy döntött, lepuffantanak, hogy ne haldokoljak ott, ha kell ha nem. Erre felébredtem. Mikor visszaaludtam, az álom folytatódott. Ekkor még hátrább voltam az időben. Én voltan T'Ghóbila királynője. Csak éppen utaztam valahova vonattal, mert valami szemtelen összeesküvést szőtt ellenem. Útközben láttam egy állatkiállítást, ahol koala maci is volt. Épp le akartam fényképezni a macit, hogy feljelentsem az állatvédőknél a tulajdonost, amiért védett állatot hordoz magával, de aztán észrevettem, hogy nem is koala, hanem T'Ghóbila hegyvidékein honos pöttyös, kistestű pumáról, meg oroszlánról van szó. Akik békésen laktak együtt egy halom fehér, szintén T'Ghóbila-i hegyi fecskével. Azért mégsem tetszettek a bezárt állatok, s eldöntöttem, hogy amint visszaérek a palotába, gondoskodom erről. Ezután még hátrább kerültem az időben. 1600 körül voltam. S mindent kívülről láttam, mint egy filmet. Az első jelenetben esett és szinte viharosan fújt a szél. Egy elég fiatal, talán 30 körüli nő térdelt a vérpadon...mögötte karddal állt a bakó. A következő jelenetben ugyanaz a nő egy nagy teremben volt. Hosszú szőke haja volt, két befont hajtincs koronaként ölelte körbe a homlokát. Ruhája hosszú volt, egyszerű, de fennséges. Olyan "Trisztán és Izolda" típusú...ha látta valaki azt a néhány évvel ezelőtti filmet. Na, olyan stílusú. Egyszerű, praktikus. Nem volt agyondíszítve...de szép volt. Mondom, elég keltául öltözködött a népem az 1600-as évek elején. Ott a Himalája környékén. A király felszólította a feleségét, hogy szüljön fiút a trón számára. Ott volt a "sikertelen gyermek" is, a királylány, akinek ugyanolyan ezüstszőke haja volt, mint az anyjának. Később megtudtam, hogy a királynét kivégezték, mert nem szült fiút. Én erre csak annyit mondtam, hogy a királyné megtanulhatta volna Boleyn Anna sorsából, hogy aki nem királyi vérből való, az ne menjen férjhez egy királyhoz. Ez a király is olyan VIII Henrik típus volt...elborzadtam, s sajnáltam szegény asszonyt. Őt készültek kivégezni abban az esőben. S ekkor végleg felébredtem. Hát ennyi. Fura vagyok, mi?

Felhős kedd (nem szomorú vasárnap)

Ezt a blogot most magyarul írom, mert péntek este van, s én elég fáradt vagyok, ami nálam 11 órakor eléggé meglepő. Ma vizsgám volt, talán azért...na mindegy. Nem is erről akartam írni. Szóval egy napomat akartam leírni, de eddig nem találtam meg a megfelelő pillanatot.
Egy felhős napon, talán kedd volt, elballagtam a könyvtárba kivenni valamit, persze nem vettem ki semmit. Vagyis egy könyvet igen, ami különösebben nincsen hasznomra. Emlékszem, elmentem a Romana-ra egy ékszerüzletbe. Vettem egy ónix fülbevalót. Még egyszer jártam ott utána, akkor barna topázt kerestem (a képen legalább is világos barna volt), de nem kaptam...így be kellett érnem egy pár szürke sólyomszem fülbevalóval. Állítólag erősíti a látást, optimizmust kölcsönöz. Fene tudja. Ez egy felhős nap volt. Mindenkivel halkan beszéltem, s olyan törékenynek éreztem magam, mint egy szál virág. Különben szeretem ezeket a csendes szürke napokat, mikor nem esik, legfeljebb csak csepereg, nem fúj a szél, csak egy kicsit....ahogyan szeretem a napsütötte napokat, mikor nincsen meleg, csak egy kicsit, mikor nem fúj a szél, csak a szellő. Nem szeretem a végleteket. Ne szakadjon a nyakamba másodpercenkent 15 liter eső és ne is süljek szép pirosra a napon. Nem szeretek barnulni...napozni meg pláne nem. Ha véletlenül lebarnulok egy picit, azt elviselem, de szerintem nincs semmi nagy dobás abban, hogy az ember szoláriumba járjon, vagy, hogy nyáron barna legyen. Nyáron könnyű barnának lenni...na de FEHÉRNEK lenni...az más. Nekem elég világos a bőröm...habár nem annyira mint szeretném. Igaz, én mindíg leégek a napon, meg aztán ha netán napozni kényszerülök, akkor elalszom, az meg egyenesen borzasztó. Kellemetlen és fájdalmas. Szóval, ott tartottam, hogy épp az üzletből jöttem ki, mikor arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, bemegyek a Diverta-ba. Ez a Diverta különösen tetszik, mert a könyveken kívül Pirates of the Caribbean parfümszettől plüssfigurákon át a Metallica pólóig minden van benne. Persze, sok dolog nincs, amit én megvennék, még akkor is, ha hülyeségg. De jól el lehet tölteni az időt. Én is felbaktattam az emeletre, elvettem egy könyvet (amit aztán meg is vettem :D....de a címét nem mondom meg), belelapoztam, végül néhány sor után azt mondtam, hogy ha már az angol "verziónak" (ugyanaz történik, nagyjából, csak egy másik szereplő szempontjából vizsgálhatjuk a dolgokat....nagyon vicces) az első 12 fejezetét elolvastam (csak ennyihez sikerült hozzáférnem), akkor megveszem, hogy elolvashassam ezt is. Kár, hogy nincs angolul. Na, s mikor le akartam menni fizetni, egy nagy természet-tudományi könyv mellett haladtam el. Hatalmas borítóján egy kicsi őzgida legelészte a zsenge zöld füvecskét. Meg kell hogy mondjam, láttam én már élőben, testközelben őzgidát. De ahogy itt ráesett a fény, a kicsi testre, a mogyorószín bundácskára...És azok a nagy fekete, gyémánt szemek. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a legszebb és a legtörékenyebb teremtés, amit valaha (legalabb képen) láttam. Arra gondoltam, hogy mi vagy ki akarhat megölni egy ilyen törékeny teremtményt. Hiszen én, aki olyan törékenynek érzem magam, még én is olyan "kemény" vagyok hozzá képest. S arra gondoltam, hogy ha az utamba hozna a sors egy teremtményt, egy csodalényt aki ugyanolyan törékenynek találna engem, mint én a fényképen az őzgidát...hogy ha attól félne, hogy egy érintésével összetörhet, mint ahogy én könnyedén eltörhetném a pillangó fémes kis szárnyát...nos, félnék-e tőle? Talán nem...talán igen?